Sok szülő problémának tartja, ha a gyerek nem szeret mindenkinek puszit adni. Ez valóban egy nagyon fontos pont a gyermek világképének kialakításában. Azonban ez sokkal mélyrehatóbb kérdés, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.
Mit jelent (életkortól függetlenül) puszit adni vagy kapni? Köszönni valakinek, olyan módon, hogy beengedjük a közvetlen környezetünkbe, intim szféránkba. Az üdvözlésnek azonban számtalan más módja létezik az emberek között. Távol-keleten meghajolnak formális köszöntéskor, vagy éppen csak a fejükkel biccentenek. Nyugaton a formális köszöntés módja a kézfogás. Az Egyesült államokban gyakran megölelik egymást ilyenkor. Magyarországon pedig a közvetlen, szoros kapcsolatban lévők puszit adhatnak egymásnak.
De hogyan köszönnek egymásnak a kisgyerekek? Ez teljesen változatos, onnantól kezdve, hogy megállnak egymással szemben, fél percig nézik egymást, majd elkezdenek együtt játszani. Kicsi babák lóbálják, ami a kezükben van, vagy pá-pát intenek. Mondhatják a nagyobbak egymásnak, hogy szia. Puszit a kisgyerekek egymás között szinte soha nem adnak köszönésképpen.
Feltehetjük a kérdést magunknak, hogy miért szeretnénk, ha a gyerekünk feltétlenül a puszit választaná bizonyos, általunk kiválasztott személyek köszöntésére? Aki lehet egy olyan rokon is akár, akit a gyerek viszonylag ritkán lát és nincs vele közvetlen kapcsolata? Mi szeretnénk kifejezni az illető felé a szoros kapcsolatot. De ugyanilyen szoros kapcsolatot érez-e a gyermek is az illető felé? És ha nem, joga van-e eldönteni, hogy köszönésképpen a sziát választja vagy a puszit? Okozhat-e bajt, ha ezt mi döntjük el helyette?
A gyerek egész gyerekkorában tanul. És nem csak azt, amit szeretnénk, hogy megtanuljon. Mindent magába szív, amit maga körül lát. A tanulásnak az egyik legmélyebb szintje a szocializáció, az emberek közti érintkezés mikéntjének a módja. Ezt a gyerek nem tudatosan, megértéssel tanulja, hanem a minták, elvárások tudat alatt rögzülnek nála. A puszi azt jelent, valakit beengedek a személyes terembe. Ha puszit kell adnom/kapnom amikor nem akarom, azt jelenti, hogy esetenként be kell engednem valakit a személyes terembe, akit nem akarok, ha azt egy fontos személy kívánja tőlem. Ennek a mintának a megtanulása pedig nagyon veszélyes lehet. Teret adhat tekintélyes személyeknek, papoknak, tanároknak, edzőknek a gyermek személyes terének a megsértésére. Jobb esetben ez “csak” egy fenékre csapás, amiről azt hiszi, hogy meg kell engednie.
Jó megoldás lehet, ha kezdettől a “te hozol döntéseket a te testeddel/személyes tereddel kapcsolatban” mintát használjuk. Nagyobb életkorban sem késő ezt elkezdeni. Szerencsére a gyerekek folyamatosan tanulnak, soha nem késő valamiben megváltoztatni a mintánkat, hozzáállásunkat. Ha onnantól konzekvensen az új módszerhez igazodunk, a gyerek azt fogja (mint utolsó mintát) magáénak tekinteni.
És mindenkinek, akinek sziával köszön a gyerek, kedvesen el lehet mondani, hogy ő így szeret köszönni. Ugyanolyan fontos a saját mentális stabilitásunk egy idejétmúlt vagy káros társadalmi elvárással szemben.