Kategória: gyermek

Beküldve:

A mamahotel-jelenség

Egyre gyakoribb, hogy a fiatalok az iskola befejeztével nem kezdik meg önálló életüket, hanem a szüleiknél laknak, folytatva a megszokott életüket. 

Mi áll ennek a hátterében? Mi szól mellette, mi ellene?

Tegyük fel egy új ismerősünk megemlíti, hogy a pici fiával van otthon némi konfliktus a házimunka és egyéb teendők terén. Hosszabb beszélgetés során kiderül, hogy a pici fiú 28 (-30-35-42..) éves. Mi lehet az oka, hogy a fiatalok manapság egyre gyakrabban választják a szülői házban maradást akár munkavállalás mellett is?

Magyarázatok a hotel jelenségre

Egy magyarázat az anyagi lehetőségek szűkössége. Valóban drága az albérlet. Sokszor nincs elég pénz saját lakásra még az önrész erejéig sem. Alacsony a kezdő fizetés. 

Valamint ott van az élet kezdetét jelentő összes nehézség. A gyermek nem tudja magát ellátni. Hogyan tudná, ha esetleg még munkát sem tud találni? Nem tud főzni, mosni, takarítani. Bankba, orvoshoz menni egyedül. Mi lesz ha beteg (náthás) lesz, ki fog gondoskodni róla?

A mamahotelhez nem csak ingyenes lakhatás tartozik. Általában teljes koszt-kvártély, azaz lakóhely, élelmezés, takarítás és minden tekintetben teljes ellátás is. Indokolt? Nem teljesen. Kényelmes? Első pillantásra annak tűnik. Ám ez a látszólag kényelmes helyzet többféle csapdát is rejt magában.

Mi változott az új generációnál?

A gyermekvállalás későbbre tolódott. Minél több élettapasztalattal rendelkezik valaki, annál óvatosabb. A gyerekek idősebb, tapasztaltabb szülők mellé születnek. Nekik jobbak az anyagi lehetőségeik, sokmindent megéltek már az életük során. A legjobbat akarják a gyerekeknek, nem akarják őket “kitenni a hidegbe”. Ennek a szeretetteljes féltésnek azonban ára van. 

A mamahotelben maradó fiatalnak nincs lehetősége önállósodni. Nem tudja magát a valós életben kipróbálni, annak minden veszélyével és felelősségével. Lehet, hogy eleinte nehéz lenne, albérletben lakna, esetleg másokkal is megosztva azt. Hitelt is kellene esetleg felvennie. Mindez azonban arra sarkallná, hogy gyorsabban próbáljon előrejutni a munkahelyén. Jobb állást találjon, és ott teljes erőbedobással álljon helyt. Tanulja meg önmagát ellátni és felelősséget vállalni a dolgaiért. Keressen társat, párkapcsolatot, később alapítson családot. Ha ez időben megtörténik, akkor jó esélye lesz, hogy nem túl idősen, kellő tapasztalattal a háta mögött, egy jól fizető állásban találja magát egy neki való párkapcsolat mellett. Nem lehet az ide vezető utat tanácsokkal vagy segítséggel lerövidíteni. Minél később kezdődik ez az időszak, a fiatal annál gyámoltalanabb és idősebb lesz, amikor a való életbe kikerül. Ez arányosan csökkenti a saját esélyeit mind karrier mind családalapítási szempontból. 

Mi történik a hotelt biztosító szülőkkel a folyamat során? A fiatalt nevelő szülő életének egy jelentős része azzal tellik, hogy az utód felnevelésére, óvására fókuszál. Hátra van még azonban sok tevékeny, nem túl idős év. Ebben az időszakban a szülők végre magukra és a párkapcsolatukra koncentrálhatnak. Ez lehet félelmetes is, sok év másfajta rutin után. Nem csak a gyermek óvása, de saját életünkben beálló változás is visszatarthat minket szülőket attól, hogy kiengedjük a fiatalt szárnyaink alól. Sokan az időskorral vagy a magánnyal azonosítják a gyerekek kirepülését. Azonban egy felnőtt élete jóval többről szól, mint hogy befejezettnek kelljen tekinteni egy új szakasz kezdetekor. Sokkal inkább lehetőség a váltás: a felszabaduló időben lehet munkára, hobbira, párkapcsolatra és végül de nem utolsósorban önmagunk kiteljesítésére koncentrálni. A veszély ugyanaz, mint korábban: minél későbbre tolódik ennek kezdete, annál idősebben kell kialakítani az új rendszert. Kisebb erőforrás és energia marad önmagunk és a gyermek támogatására is. 

Mert a fiatal az önálló élet kezdetekor nem egy másik bolygóra költözik. Ha tanácsra, segítségre lesz szüksége, a szülői ház továbbra is nyitva áll majd számára. 

Ha pedig nehéz magabiztosan elengedni a fiatalok kezét, segítenek a pár- és családterapeuták. 

Beküldve:

Csúfolódás az óvodában, iskolában – a bullying jelenség

Gyakorlatilag mindenki átesett már kortársak közötti bántalmazó folyamaton – annak résztvevőjeként. Akár megfélemlítőként, akár áldozatként, akár szemlélődő csoportként. De mit lehet tenni a folyamat megelőzése vagy megszüntetése érdekében?

Mi is az a zaklatás (bullying)? Mindenki régtől fogva tudja, hogy egyes gyerekek (rosszabb esetben kevésbé érett felnőttek is) szeretnek mások kárára piszkálódni. Ennek célja a csoporton belüli hatalomszerzés, a dominancia kinyilvánítása egy célszemély kiválasztásával annak kárára. Sokszor a támadó a megalázást a saját pozíciója megerősítéseként használja, mintegy megelőzésként, nehogy ő maga váljon a csoportban áldozattá. Ez persze nem ment fel senkit sem a felelősség alól, pláne nem egy hosszan tartó folyamat esetében. 

A bullying definíció szerint egy hosszabb időn át tartó, ártó szándékkal a másik kárára elkövetett cselekvéssorozat, melyben a szerepek nem cserélődnek fel. A megfélemlítő mindig megfélemlítő marad, az áldozat mindig áldozat. A folyamat lényege a kiegyenlítetlen erőviszony, és ugyanilyen fontos az ártatlannak tűnő közönség, aki figyelmével és a közbeavatkozás elkerülésével szintén fenntartja a helyzetet.

A megalázásnak sokféle formája lehet: fizikai (verekedés, lökdösés, kényszerítés); verbális (csúfolódás), szociális (pletyka, kiközösítés). 

Mitől lesz valaki bántalmazó? Kutatások szerint sok esetben a támadó szintén elhanyagoló vagy bántalmazó családból származó gyermek, vagy olyan család tagja, ahol rideg, autoriter szülő van jelen. Gyakran a bántalmazók korábban maguk is bullying áldozatai voltak. Fontos kimozdítani a megfélemlítőt is szerepéből, és megtanítani az őt ért stressz más csatornákon történő levezetésére. Egyes tanulmányok szerint ugyanis az elkövetők felnőtt korban is veszélyeztetők (családon belüli bántalmazás) lehetnek és nagyobb arányban kerülnek pl. börtönbe is. 

Mi lehet rizikófaktor a célszemély esetében? Sokszor az agresszor olyasvalakit szemel ki magának, aki a nagyobb csoport szemében is könnyebben megkülönböztetett lehet, pl. szemüveges, zárkózott, vagy önbizalomhiányos. 

És itt meg is érkeztünk a zaklatást fenntartó két legfontosabb tényezőhöz. Az egyik az áldozat hosszabb időn át tartó, a bántalmazásra adott inadekvát viselkedése. Olyan válasz, amelyet mind a megfélemlítő, mind a célszemély alkalmatlannak tart a folyamat megszakítására. Ezt mind a ketten a megadás, alávetettség jelének tekintik. A másik (ugyanilyen fontos) fenntartó körülmény a “közönség” jelenléte, és a közbeavatkozás hiánya. Ilyen helyzetben sajnos a legtöbb szereplő nem mer közbelépni, a másikra vár vagy mutogat, attól való félelmében, hogy ő maga is áldozattá válhat, vagy mert inkompetensnek érzi magát a helyzet kezelésében. Ebben a szerepbe nem csak a kortársak, hanem a tanárok, sőt sajnos néha még az áldozat szülei is beleesnek. A “ne törődj vele!” és a “ne árulkodj!” válaszok nem segítenek, sőt hozzásegítenek a folyamat fenntartásához, valamint az áldozat is csak azt tanulja meg belőle, hogy egyedül van, és nem számíthat senkire, ha baj van. 

Hogyan tudjuk megelőzni a bajt? Legjobb, ha már óvodás-iskolás kor előtt kialakítunk egy erős, bizalomteli kapcsolatot a gyerekkel. Olyan légkört, amiben tudja, hogy a szülőnek bármit elmondhat, megértést és segítséget fog kapni. Legjobb, ha a gyerekkel minden, őt érdeklő dologról beszélgetnek, az életkorának megfelelő szinten. Kerülendő az olyan válasz, hogy “ehhez te még kicsi vagy!” vagy pláne az “erről nem illik beszélni!” frázis. Ezzel nem csak megalázzuk a kíváncsi gyereket, hogy a kérdés feltevésével már valami illetlent csinált (pedig nem akart!), hanem el is vágjuk magunkat a lehetőségtől, hogy legközelebb hozzánk forduljon tanácsért. Az is fontos, hogy megtanítsuk neki, hogy nem szabad eltűrnie más bántó, megalázó viselkedését vele szemben. Ilyen esetben célszerű azonnal megvédeni magát (“nem beszélhetsz így velem!” “nagyon bántó és éretlen a viselkedésed!”), és szólni az esetről egy felnőttnek is. Amennyiben a tanár nem fordít kellő figyelmet a történtekre, érdemes az ügyet feljebb is vinni, igazgatói szintre akár. 

Hogyan tudjuk megállítani a folyamatot, ha már zajlik? Az áldozatot mindenképpen biztassuk adekvát válasz adására, magának megvédésére. Fontos tudni, hogy a kialakult helyzet is bármikor megszüntethető, ha valamelyik faktor – az áldozat viselkedése vagy a nézők beavatkozásának hiánya – megváltozik. Mindenképpen fontos a közösségben nyílttá tenni a témát, és foglalkozni vele felnőttek bevonásával. Ez lehet akár egy osztályfőnöki óra keretében, amennyiben az osztályfőnök ebben partner és kompetens. Néha hasznos intézményi szinten is egy előadást tartani ezzel kapcsolatosan, pl. tematikus “bántalmazás elleni nap” szervezése az iskolában – szakértők bevonásával.

Ha az áldozatnak vagy az elkövetőnek, esetleg az egész családnak segítségre van szüksége ilyen ügyben, ideális választás a családterápia a problémák kezelésére.

Beküldve:

Nem akar puszit adni a gyerek

Sok szülő problémának tartja, ha a gyerek nem szeret mindenkinek puszit adni. Ez valóban egy nagyon fontos pont a gyermek világképének kialakításában. Azonban ez sokkal mélyrehatóbb kérdés, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Mit jelent (életkortól függetlenül) puszit adni vagy kapni? Köszönni valakinek, olyan módon, hogy beengedjük a közvetlen környezetünkbe, intim szféránkba. Az üdvözlésnek azonban számtalan más módja létezik az emberek között. Távol-keleten meghajolnak formális köszöntéskor, vagy éppen csak a fejükkel biccentenek. Nyugaton a formális köszöntés módja a kézfogás. Az Egyesült államokban gyakran megölelik egymást ilyenkor. Magyarországon pedig a közvetlen, szoros kapcsolatban lévők puszit adhatnak egymásnak. 

De hogyan köszönnek egymásnak a kisgyerekek? Ez teljesen változatos, onnantól kezdve, hogy megállnak egymással szemben, fél percig nézik egymást, majd elkezdenek együtt játszani. Kicsi babák lóbálják, ami a kezükben van, vagy pá-pát intenek. Mondhatják a nagyobbak egymásnak, hogy szia. Puszit a kisgyerekek egymás között szinte soha nem adnak köszönésképpen. 

Feltehetjük a kérdést magunknak, hogy miért szeretnénk, ha a gyerekünk feltétlenül a puszit választaná bizonyos, általunk kiválasztott személyek köszöntésére? Aki lehet egy olyan rokon is akár, akit a gyerek viszonylag ritkán lát és nincs vele közvetlen kapcsolata? Mi szeretnénk kifejezni az illető felé a szoros kapcsolatot. De ugyanilyen szoros kapcsolatot érez-e a gyermek is az illető felé? És ha nem, joga van-e eldönteni, hogy köszönésképpen a sziát választja vagy a puszit? Okozhat-e bajt, ha ezt mi döntjük el helyette?

A gyerek egész gyerekkorában tanul. És nem csak azt, amit szeretnénk, hogy megtanuljon. Mindent magába szív, amit maga körül lát. A tanulásnak az egyik legmélyebb szintje a szocializáció, az emberek közti érintkezés mikéntjének a módja. Ezt a gyerek nem tudatosan, megértéssel tanulja, hanem a minták, elvárások tudat alatt rögzülnek nála. A puszi azt jelent, valakit beengedek a személyes terembe. Ha puszit kell adnom/kapnom amikor nem akarom, azt jelenti, hogy esetenként be kell engednem valakit a személyes terembe, akit nem akarok, ha azt egy fontos személy kívánja tőlem. Ennek a mintának a megtanulása pedig nagyon veszélyes lehet. Teret adhat tekintélyes személyeknek, papoknak, tanároknak, edzőknek a gyermek személyes terének a megsértésére. Jobb esetben ez “csak” egy fenékre csapás, amiről azt hiszi, hogy meg kell engednie. 

Jó megoldás lehet, ha kezdettől a “te hozol döntéseket a te testeddel/személyes tereddel kapcsolatban” mintát használjuk. Nagyobb életkorban sem késő ezt elkezdeni. Szerencsére a gyerekek folyamatosan tanulnak, soha nem késő valamiben megváltoztatni a mintánkat, hozzáállásunkat. Ha onnantól konzekvensen az új módszerhez igazodunk, a gyerek azt fogja (mint utolsó mintát) magáénak tekinteni. 

És mindenkinek, akinek sziával köszön a gyerek, kedvesen el lehet mondani, hogy ő így szeret köszönni. Ugyanolyan fontos a saját mentális stabilitásunk egy idejétmúlt vagy káros társadalmi elvárással szemben.